Vannak olyan pillanatok az ember életében, amikor biztosan érzi azt, hogy sehova nem léphet csak egyet előre; lényegtelen, hogy előtte szakadék tátong vagy egy lépcső első foka. Nekem is volt ilyenem nem is kevés, de a többségüknek végül is örültem. A legközelebbi ilyen eset, amikor elviselhetetlenné vált a Kedvesem hiánya, aki szülői nyomásra kénytelen volt megválni tőlem és bár ő azt hitte a dolog végleges még se adta fel, nap mint nap küzdött, hogy újra büszkén mondhassa az övé vagyok. Bár roppant mód megalázva éreztem magam, még is tudtam, hogy nem lehet valóságos, ami történt, hiszen a mi kapcsolatunk sokkal többre volt hivatott. Kétségbeesetten kerestem a vigaszt máshol, de semmi sem segített igazán, hónapok után is csak rajta kattogtam, hogy mit csinálhat és mit gondolhat rólam. Aztán csak erőt vettünk magunkon és tisztáztunk mindent egy nagyon sokáig halogatott beszélgetés keretében. Megtanultam értékelni, hiszen megtapasztaltam milyen elveszíteni. Kelleni nem kellet, és még szükséges sem volt, hogy az történjen, ami történt, de tudom, Őt akarom és csak Őt... Léptünk egyet előre mind a ketten és mivel a bátrak jutalmukat nyerik így mindketten egymás felé léptünk! Büszke vagyok Rá, nagyon, hiszen annyit tett értem szótlanul és csöndben, amennyit soha nem néznék ki a "mindig melletted leszünk tesó" című barátokból. Így vagyok boldog!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.